„Fussunk! Fussunk! - kiabálták a keletnémet asszonyok mindenfelől Sopronpusztán 1989. augusztus 19-én 15 óra után pár perccel” - emlékszik vissza Margarete Pfitzenreiter, akinek máig fülébe csengenek a páneurópai pikniken felhangzó kiáltások. És persze ő is futott férjével és két fiával, mert úgy érezték, ugyan kinyílt a kapu, de a tervezett 18 órás zárás előtt bármikor becsukódhat, ha meglátják a szervezők, hogy nem békés magyar és osztrák polgárok sétálnak át rajta útlevél-ellenőrzés után, hanem keletnémetek hada menekül lélekszakadva Ausztriába, érvényes papírok nélkül. Az elméleti lehetősége megvolt annak, hogy a páneurópai pikniket biztosító magyar határőrök valóban bezárják a drótkerítéses kaput, mégsem így történt: szemet hunytak a menekülők áradata felett. Látványosan csak az Ausztriából érkezők papírjaival foglalkoztak, miközben NDK-s menekültek százai rohantak át - az osztrákok tapsa és biztatása közepette.
Nem lőttek
„A piknik szervezői nem számítottak az NDK-s tömegre” - mondja Nagy László. A Páneurópai Piknik '89 Alapítvány titkára azt is elárulja, hogy az akkor formálódó ellenzék (a Soproni Ellenzéki Kerekasztal tagjai: MDF, SZDSZ, Fidesz, FKGP) büntethető lett volna „tiltott határátlépésben való segítségnyújtásért”. Pedig csupán az volt a terv, hogy magyarok és osztrákok közös flekkenezéssel és beszélgetéssel piknikezzenek a vasfüggöny helyén, a kelet-európai fiataloknak tartott Sorsközösség tábor záróeseményeként. A nemzetközi sajtótájékoztatóval egybekötött programnál mindenre figyeltek, hiszen a hatósági előírások megszegésére hivatkozva ellehetetleníthették volna a rendezvényt. Eredetileg nem is szerepelt a tervben az, hogy Margitbánya felé kinyissák a határt képező, lánccal és lakattal lezárt fakaput, hiszen a kulcsa sem volt már meg. 14 óra 57 perckor azonban a keletnémetek - látva, hogy csupán egy lakat tartja a kaput - benyomták az egyik szárnyat, és fellökve az osztrák határőröket, egymás után léptek át a szabadságba. Káosz keletkezett, de az őrök nem lőttek, mert ahogy Bella Árpád, az ideiglenes határátkelő helyszíni parancsnoka fogalmazott: „Az erőszak erőszakot szül, az pedig pánikot... Óhatatlanul összeütközik a fegyvertelen és a fegyveres, és mindig a fegyvertelen „húzza a rövidebbet”.”
Hermann és Margarete Pfitzenreiter, valamint két kisfiuk egyike volt azon családoknak, akik augusztus 19-én sikeresen átjutottak Sopronpusztánál a határon. A házaspárt telefonon értük utol kirrlachi otthonában: az asszony elmondása szerint ő már nyolc héttel az indulás előtt idegeskedett, mi lesz velük, férje azonban biztos volt abban, hogy el akarja hagyni a Német Demokratikus Köztársaságot, mivel már 8 és 15 éves gyerekei életét is negatívan befolyásolta, hogy nem léptek be az FDJ-be (a keletnémet KISZ-be). A menekülést bár tervezték, senkinek nem szóltak róla. Csak a feleség legjobb barátnőjét avatták be, hozzá vitték át azokat a holmikat, amelyeket nem akartak a lakásukban hagyni, de nem is vihettek magukkal. Mindenki más úgy tudta, Berlinbe utazik a család. A határ menti Zinnwaldhoz közeledve egyre feszültebb lett a kocsiban a hangulat, a cseh átkelő előtt pedig már nem volt mit tenni, a szülők elmondták a gyerekeknek, mire készülnek. Magyarországra érve szinte euforikus hangulatban voltak Pfitzenreiterék, hiszen számukra ez az ország akkor a sajátjukhoz képest jóval szabadabbnak tűnt. Mellékutakon haladtak, folyamatosan keresve a rést a határon.
Nincs visszaút
„Ez volt a végső lökés, innen már tudtuk, hogy soha többé nem térhetünk vissza az NDK-ba” - meséli Margarete Pfitzenreiter a letartóztatásról. A tiltott határátlépés kísérlete miatt nem mehettek volna haza büntetlenül, „na, nem mintha akartunk volna” - teszi hozzá rögtön a férje. Az irányt így Fertőrákos felé vették, ahol egy kempingben táboroztak le, más, menekülni vágyó keletnémetekkel együtt. Az Ausztriához tartozó Fertőmeggyes a tó túloldalán szinte karnyújtásnyira volt, de a folyamatos hajós őrjárat és a veszélyeket rejtő, sűrű nádas lehetetlenné tette a szökést. Az 1989. augusztus 19-ére virradó reggelen azonban német nyelvű szóróanyagokra lettek figyelmesek a kempingezők. A páneurópai piknik reklámja volt, melyen a programok mellett azt olvasták, hogy 15 órakor ideiglenesen megnyitják a határt. Pillanatok alatt kiürült a táborhely, és több száz keletnémet vette az irányt Sopronpuszta felé.
Nem csak a szervezők nem számoltak a tömeggel. Walter és Simone Sobel is meglepődött, amikor a tisztásra értek Sopronpusztánál. A kétgyerekes család Pfitzenreiterékkel egy időben volt a fertőrákosi kempingben, de csak a határon ismerkedtek össze. A Sobel család feje is már hosszú ideje tervezte a szökést, szintén Jugoszlávián keresztül, mert úgy tudta, az osztrák- magyar határt komoly megfigyelés alatt tartják. Amikor két kislányukkal megérkeztek Magyarországra, felesége először a Balatonhoz akart utazni, de a férj határozottan Sopron felé vette az irányt. „Szinte hihetetlen, amit tettünk” - emlékszik vissza a feleség, aki eleinte szintén a fertőrákosi kempingből való átúszást tartotta megoldásnak, de két- és négyéves gyermekeikkel ez kockázatosnak tűnt, hiszen ha felsírnak vagy hangosak, veszélybe sodorják mindannyiukat. Augusztus 19-én azonban hozzájuk is eljutott a páneurópai piknik híre, így ők is elhagyták a kempinget. „Még mindig elevenen él bennem a határátlépés emléke. Szerencsénk volt. A megfelelő időben voltunk a megfelelő helyen” - mondja Walter Sobel, pedig nem volt könnyű helyzetben Sopronpusztánál sem. 15 óra után nem sokkal, amikor már nyitva volt a határ, a felesége elsodródott a családtól. Az asszony így lecövekelt a magyar oldalon. „Hiába van méterekre a szabadság, nem mehetek a férjem és a gyerekeim nélkül” - gondolta, majd percekig kereste a káoszban a családját, mígnem feltűnt a férje a két gyerekkel, és pár perccel később már a Pfitzenreiter családdal együtt örülhettek a szabadságnak.
Andreas Nagler és két fia története is a határon kapcsolódott össze a két fent említett keletnémet családéval. Ám míg a 18 éves Stefan és 16 éves öccse úgy érezte, soha vissza nem térő alkalom a határnyitás, addig apjuk mégis Magyarországon maradt, mert nem akarta feleségét az NDK-ban magára hagyni. „Azt tudtam, hogy a nagyobbik menni akar, de ott a határon szembesültem azzal, hogy a kisebbik sem jön többet haza „ - emlékszik vissza a ZDF 2004-ben készült Jetzt oder nie (Most vagy soha) című dokumentumfilmjében Andreas Nagler, akinek a piknik még évekkel később is megrázó élmény.
„Spontán ötlet volt, hogy épp Magyarországon keresztül szökjünk, eredetileg Jugoszlávián át próbáltunk volna nyugatra menekülni” - meséli Hermann Pfitzenreiter. Nem sokáig húzták az időt, Sopron környékén az első adandó alkalommal nekiindultak a határnak, de rögtön le is tartóztatta őket egy határőr, és közölte: jelentették Berlinnek a szökési kísérletüket.
